Karagöz és Hadzsejváz

Bursza városában, a XIV. században Orhán szultán mecsetet építtetett. Az építkezésben részt vett egy Karagöz nevű kubikus és barátja, Hadzsejváz, a lakatos. A mókás természetű barátok nap, mint nap komikus előadásokkal szórakoztatták az építőket. Karikírozták a munkatársaikat és Bursza városának különböző jellegzetes figuráit, vagy kis humoros történeteket játszottak el. Lassan-lassan az építkezés vezetői is beálltak a nézők sorába, sőt mindennapos nézőjük lett maga a szultán is.

Egyszer aztán Karagöz és barátja túl merészen csúfolt ki néhány befolyásos személyt. Ezért bevádolták őket a szultánnál, hogy mókázásuk miatt nem épül kellő ütemben a mecset, és ha ez így megy tovább, sohasem készül el.
A szultán megharagudott, és megparancsolta a két szabad szájú barát azonnali lefejezését. A halálos ítéletet végre hajtották. Az uralkodót azonban lelkiismeret furdalás gyötörte elhamarkodott ítélete miatt, és sóvárogva gondolt vissza a kellemes percekre, amelyeket a két amatőr bohócnak köszönhetett.
Volt egy bölcs vezír az udvarnál, seikh Kuszteri. Elhatározta, hogy bármibe kerül is, megvigasztalja a szultánt. A népi árnyjátékok stílusában állatbőrből kivágta Karagöz és Hadzsejváz árnyfiguráját, és a  mécsessel megvilágított, kifeszített vászon mögött az alakokat mozgatva utánozni kezdte az udvar és a szultán jelenlétében a két barát párbeszédét. Rajtuk kívül más alakok is megjelentek a vásznon: a szultán, a pék, a hastáncosnő, a koldus, az ópiumszívó, a francia nagykövet, a néger rabszolga, az örmény, a zsidó, az arab, a görög, a kurd és a perzsa.

A Karagöz-árnyjáték a XX. század elejéig, az egyik legvirágzóbb török művészeti ág volt. A filmszínházak elterjedése után veszített népszerűségéből, és csak néhány török művésznek köszönhető, hogy a műfaj nem halt ki teljesen. A Karagöz ma ismét megtekinthető Törökország nagy városainak egy-egy kávéházában, színházában.
A híres bábhős Törökországon kívül Görögországban is meghonosodott. Itt a Karagiosz nevet kapta, és a görög gyermekek kedvenc szórakozása lett. Elterjedt a játék Algériában, Tunéziában, Iránban, valamint más ázsiai és afrikai országban is. Ennek gyakorlati oka volt: a hithű mohamedánok a Ramadán hónapban nappal koplalnak, csak napkelte előtt és naplemente után étkezhetnek. A virrasztás megkönnyítésére a mohamedán egyház egyes ágai Karagöz játékosokat bíztak meg a hívők szórakoztatásával.
1223 karácsonyán Itáliában Assisi Szent Ferenc, a ferences rend alapítója Greccio erdő barlangjában mondta az éjféli misét. Az életnagyságú Mária- és József-szobor közé valódi jászolt helyezett, amelyben életnagyságú gyermekszobor mosolygott. A jászol mellé élő jószágokat: tehenet és szamarat vezettek. A jászol felett láthatatlan zsinegen függő kis angyalbábú emelkedett a levegőbe. Greccio pásztorai fáklyával a kezükben vonultak fel az első megelevenedett jászol előtt.
A karácsonyi jászolállítás rövidesen Európa szerte elterjedt. A figurák mérete idő közben kisebb lett. A láthatatlan zsinegekre mind több és több angyalt erősítettek, és mozgatni kezdték őket. Zsineget kaptak a pásztorok és a királyfigurák is, hogy felvonulhassanak a jászol előtt. A Mária figura bólogatva üdvözölte a pásztorokat, királyokat és átvette tőlük az ajándékaikat.
Megszületett a Máriácska játék, amely Franciaországban a marionette elnevezést kapta. Később minden zsinóros bábut marionette-nek neveztek.
A Betlehem játékokat eleinte csak zene, vagy ének kísérte, később a párbeszéd is helyet kapott bennük. Az 1300-ból származó „Picara Justina” című spanyol kópéregény megőrizte egy ilyen előadás pontos leírását. Justina, a hősnő elmondja, hogyan tudott bábjátékos édesapja két bábu helyett is beszélni. Az egyik bábu helyett saját természetes hangján szólt, a másikhoz a szájába vett kicsi síppal csipogóvá tette a hangját.

A liturgikus- marionett játék nagyon sokáig népszerű volt. A londoni Szent Pál-katedrálisban pünkösdkor és húsvétkor, az oltár előtt zsineges bábukkal jelenítették meg a két ünnep történetét. Spanyol-, Francia-, Olasz-, Német-, Morva-, Orosz- és Lengyelországban, valamint Portugáliában, Tirolban ezek a játékok a karácsony eseményeit elevenítették fel.
Amikor azután Luther szembeszállt a katolikus templomok szentkép- és szobor kultuszával, a marionetteket  kiutasította a szentélyekből. Mivel az ellenreformáció számos lutheránus és kálvinista újítást és tilalmat átvett a katolicizmus megszilárdítása céljából, a tridenti zsinat is betiltotta a templomokban bemutatott marionett-játékokat.
A hit népszerűsítése lehetővé tette a marionett-játék európai felvirágzását, a tilalom pedig még nagyobb lendületet adott a műfaj továbbterjedésének. A bábuk kikerültek a templomok elé a piacterekre, majd megindultak az országutakon, hogy újabb és újabb nézőket hódítsanak meg.
A bábjáték elvilágiasodott. Egyre nagyobb szerepet kaptak benne a szolga- és kópé figurák, a későbbi bohócok, komikus bábuk ősei. Idővel ők lettek a darabok főszerelői, önálló hősként a saját életüket élték. A keresztény liturgikus bábjáték főleg a falvakban élt tovább, a marionettet felváltotta a pálcás, kesztyűs, vagy fakanál bábú.

A  törökkel közvetlenül szomszédos, vagy török megszállás alatt élő európai népek parasztsága kultiválta a legjobban a bábjátékot, így tartotta ébren a keresztény kultúra hagyományait. A török kiűzése után, az előadások az ellenség kiverését felidéző szertartással bővültek. Ezt a hagyományt őrzi napjainkban is a mohácsi busójárás alkalmával használatos Titiri bábú, vagy Lengyelországban a Szopka bábú. A Titiri szőrsubába öltöztetett kisméretű bábú, amelyet a busó álarcot viselő bábjátékos a nyakába akasztott ládikóban mozgat. Az éppen nem szereplő figurákat a ládikó oldalába fúrt lyukakba állítja.