Cikk címe: A kordobai Uálladá és a granadai Háfszá
Szerző: Dr. Kazanlár Emil
Dátum: 1984.
Forrás: Egyetemi Lapok 26. évf. 17. sz.

A kordobai Uálladá és a granadai Háfszá – Andalúziai arab költőnők I.

Nem furcsa dolog, olyan muzulmán költőnőkről beszélni, akik igen híresek voltak a maguk idejében, és akiket ma is tisztelettel említenek az arab irodalmi antológiák szerzői? Hamisan kialakult előítéletszerű elképzelés az, amely szerint az Iszlámvilág történetében a nők mindig és mindenütt csakis alacsonyabb rendű szerephez jutottak volna. Kétségtelen léteztek és léteznek az Iszlámkultúra egyes területein olyan korszakok, amelyekben ez a kép jogos. De szerencsére nem mindig és nem mindenütt. A valóságban az arab világnak, azaz a mediterrán világnak déli, keleti és egészen a XIV. századig nyugati részén is, mind az Iszlám előtt, mind utána, megvoltak a maga híres asszonyai, harcosnői, költőnői, karavánhajcsárnői, szentasszonyai, vagy éppen a legkalandosabb lovagszerelmek hősnői. A költőnők, akikről itt szó esik majd, tudós nők voltak mind, kissé kékharisnyák, akik ott brillíroztak Andalúzia palotáiban, Granadában és Kordobában, amely 300 éven át volt az Omejjád kalifák fővárosa. Nem is volt mindennapi az a környezet, sem az a légkör, amely annak az intenzív szellemi életnek kedvezett, melynek keretén belül a nőknek ilyen komoly szerep jutott.

Kordoba
Ebben az időben olyan fontos fővárosa volt a szellemi életnek, mint Bizánc, Róma vagy egykor Athén. Mi mindent is köszönhet neki az európai világ? Már a VIII. századtól 500 éven át, megállás nélkül, Kordoba volt az az aranykapu, amelyen keresztül Ázsia, Egyiptom és az ókori Görögország minden tudománya, művészete, irodalma s luxusa beáramlott Nyugatra. A legkülönbözőbb, de egyaránt értékes hozományok voltak ezek: az algebra, a kémia, az arab számok, az asztronómia, Avicenna orvostudományának gyógymódjai, Plátó, Arisztotelész és Euklidész első fordításai, a gyapotpapír gyártásának és használatának műhelytitkai, amelyek lehetővé tették a könyvek megsokszorozódását, a lőpor, az iránytű és az asztroláb, a szaracén tengerészek földrajzi értesülései, a bőrdíszművesség, az ötvösművészet, a szövés, a kerámia technikája, számos, akkor még egzotikusszámba menő növény és fűszer, valamint csomó, azóta közismertté vált szó, mint alkohol, algebra, magazin, szattyán, stb.

170 nő Koránja
A XI. században Kordoba olyan kozmopolita világváros volt, ahol a végtelen vallási tolerancia lehetővé tette a muzulmánok, keresztények és zsidók számára az egymás mellett való működést a közjó érdekében. Egymillió lakosa volt, egyetemei, zeneművészeti főiskolája, olyan nyilvános könyvtárai, amelyeknek gazdagságával a kairói és a bagdadi vetélkedett csupán. A legtekintélyesebb volt a kalifáé, amely Jótékony Gusztáv tanúskodása szerint 600 000 kötetes volt, melyek közül 44 csupán magát a katalógust tartalmazta. Sajnos, mindezek a szellemi kincsek a spanyol Reconquista tűzvészeinek lettek martalékai! A korabeli Kordobáról El Fejjád, a krónikás ezt írja: „Itt háromezer ember jogosult a jogi doktorok süvegének viselésére. A városnak csupán a keleti körútja mentén 170 asszonynak a Korán kufikus betűkkel való másolása az elfoglaltsága. Abból, ami csupán egyetlen negyedben virágzik kulturális vonatkozásban, már az egész város értékét is fel tudjuk becsülni!” Tudjuk, hogy az araboknál Mohamed szent szövegének kalligrafálása a nemes tudományok közé számítandó. De nem a szépírás volt az egyetlen tudomány, amit nőkre bízott az andalúz világ: másnők a filozófia és a teológia tudományoknak szentelték életüket, vagy jogot tanultak, filozófiát, zenét, midőn szenvedélyes rajongói, művelői voltak mind a költészetnek.

A kalifa leánya
Nem csoda hát az ilyen társadalomban nevelkedett Uálladá hercegnő, a kalifa kedvenc lánya, végtelen műveltségéről volt híres már kamasz korában. Apját, III. Mohamed El Mosztakfi kalifát 1025 májusában megmérgezték. Apja halála után Uálladá úgy dönt: otthon hagyja az apai háremet, s félredobván fátylait, a tehetséges asszonyok életét éli majd. Fiatal, mindössze 15 éves, gazdag, már jó nevű költőnő, és ráadásul gyönyörűszép. Abban a szépségápoló intézményben ápoltatta küllemét, bájait, amelyben a korabeli feljegyzések szerint Kordoba legmagasabb rangú vagy éppen legkacérabb szépségei – úrilányok és hetérák egyaránt – szokták beszerezni azon arcfestékeket, kencéket, fogpasztákat és szájvizeket, szőrtelenítőszereket, amelyeknek receptjét Zirijáb, a zenész hozta meg Bagdadból.

„Csókot adok annak, aki kívánja”
Uálladá emancipációs merészsége egészen odáig terjedt, hogy saját, nem éppen diszkrét verseit hímeztette rá ruháira. Így leghíresebb hímzett írásos mezének egyik vállán ezt lehetett olvasni: „A legnagyobb dolgokra vagyok képes, és büszkén követem utamat.” A másikon pedig ezt: „Aki szeret, annak engedem át orcám gödröcskéit, s aki kívánja, az kapja csókomat.” Jóllehet, a kalifa lánya, heves indulatainál fogva valóságos viharokat tudott kavarni néha maga körül, mégis kortársai ˇkedvesnek és békésnek” írják le arcát és természetét. „Korának asszonyai közül az elsők közé sorolandó – írja El Fejjád -, s a szépirodalom úgy irányult ezen újhold fénye felé, mint a világítótorony felé a bárka a sötét éjszakában.” Ennyi bájjal és vitalitással az „újhold” rövidesen az összejövetelek, költészeti vetélkedők és saját irodalmi szalonjában tündöklik. Udvarlói közül felfigyel Zajdunra, az ifjú költőre, aki az andalúziai versmondók egyik legtöbbet ígérő tehetsége. Hogyan is maradhatott volna közömbös az ilyen bókokkal szemben: „hajlékony termetű, mint a nádszál, csípője kerek, mint dunák, mit fergetek visz. Szemhéjtá úgy süti le, miként szemérmesség rózsája fölé hajol a nárcisz.” Zajdun levelei valóságos költemények. „Ha akarnád, köztem és közted merész, olyasmi lehetséges, ami el nem vész: Titok, örökre rejtett rész, akkor is, ha az összes többi felfedett egész.”
Uálladá néhány verssorban hívja Zajdunt első találkájukra:
„Várjad látogatásomat az éjszaka árnyainak sötétedésében. Lenyűgöztél. Hogy mennyire? Ha érezhetné azt a hold, nem tűnne fel a világ mennyezetében. És ha azt csillag érezhetné, nem akarna utazni többé az esteli égen.”
Így kezdődött tehát az éjszaka leple alatt Uálladá és Zajdun idillje. Szenvedélyes csókjaik egyre szerelmesebb verseket eredményeztek. Ma már e versek tanúskodnak csupán a múlandó, rövid ideig tartó szerelemről, melynek emléke viszont az évszázadokon át is ránk maradt. A két szerelmes verses levélváltása egészen a szemérmetlenségig menő részletező hévvel virágzik. A legmerészebb pontosítások, leírások különben sem nagy jelentőségűek: ne feledjük, hogy a kontemplatív szerelem, amelyet Hedzsáz földjének Benu Odhra törzséhez tartozó pásztorok „találtak ki”, éppen Kordobában talál teljes kibontakozásra, és hogy rövidesen Nyugat-Európába is behatol, ahol az „amour courtois” elnevezést kapja, mivel tartalma nem egyéb, mint a lovag önfeláldozó odaadása Gondolati Hölgyének, legyen az Artúr király Genovévája, Abélard Héloïse-a, Dante Beatricéja, Trisztán Izoldája, vagy éppen Don Quijote Dulcineája, akik mind a majdnemhogy megszentelt ihletői a középkor lovagjainak és költőinek.

Szerelmi háromszög
Verses szerelmeslevelek. E szellemi játékok képezik talán valójában Uálladá és Zajdun regénye lényegét. Zajdun például szerelmi eksztázisa csúcspontján sem feledkezik meg arról, hogy jelezze barátnőjének azt a verstani hibát, amelyet abban az üzenetben követett el, amely éppen annyira felbolygatta!
De a szép költőnőt túlságosan is leköti életvitele. Ráadásul, természeténél fogva, kacér és hűtlen. Kirobban közöttük a féltékenység kavarta vihar. Zajdun rímes szemrehányásaira Uálladá türelmetlenül válaszolja e sorokat:
„Mi szükség arra, hogy az útjában álló akadályokra panaszkodjék szerelmesed?
A tél hidegében töltöttem napomat, az éjszakát viszont már az égető szerelem forróságában tölthettem. Midőn a magányos élet mellett szólt döntésem, hogyan is előzhetett meg a végzetes sors?
Az éjszakák eltelnek anélkül, hogy érezném: elvégeztetett a szakítás, vagy hogy felmentett volna a türelem a szerelem rabszolgasága alól.
Allah öntözze bőkezűen a földet, mely állomásoddá lett, öntözze szüntelen esőjével záporszerűen!”
Uálladának elege van Zajdunból, unja, felháborodik; hajlandó odafigyelni az újabb kérőre, akinek szintén alkalma volt leolvasni a hímzett sorokat a hercegnő ingválláról. Az újonnan érkező nem vetekedhet ugyan Zajdunnal, de legalább nem valami bonyolult lény: gazdag, befolyásos államférfi. Neve: Ibn Abusz, és dicsekvő büszkeséggel vonul végig Kordobában az újgazdag ünnepélyesen drága mezében. A miniszteri állás pedig, amelyet az új kalifa adományozott neki, az egyre szükségesebbé váló biztonságot ígéri Uálladá hercegnő részére! Andalúziát ugyanis most komolyabb veszélyek fenyegetik, mint holmi érzelmi és irodalmi rivalizálások: északon a keresztény államok, az Almoravidák pedig Maghreb, azaz nyugat felől és délen. Palotaintrikák, katonai államcsínyek szaggatják szét az egészet apró feudális államocskákra. Bármilyen ellentmondásosan hangzik is, a szellemi életre nézve ez csak hasznos: minden egyes kiskirály mecénásként brillírozva óhajtja felülmúlni vetélytársait, ezért arra törekszenek, hogy a legnevesebb írókat kössék udvarukhoz. Zajdunt apródja értesíti Uálladá hűtlenségéről. A szerelmes költő beveti egyetlen fegyverét, ami van, az írást, kedvese visszahódítására. Sokat ír, túl sok tehetséggel. Abdusz rossz néven veszi a dolgot, de Uálladá is. A költészetnek abban a korban a muzulmán népek megigéző képességet tulajdonítottak, minek következtében az ihlető hölgyet az ihletett költő hatalmába tudja keríteni. Megénekelni egy nőt akarata ellenére, annyi volt, mint megerőszakolni (fekete mágia által), s ezt az inzultust fegyházzal vagy halállal büntették. Ráadásul Zajdun egy gúnyverset is terjeszt, amelyet Uálladának tulajdonít és amelyben vetélytársát teljesen nevetségessé teszi. És sajnos a vers a maga műfajában a legsziporkázóbb remekmű. Ez a baj. Most aztán a két áldozat nem hajlnadó elnézni a dolgot. Abdusz latba veti befolyását a kalifánál és Zajdunt be is börtönözteti. Zajdunnak sikerül lekenyereznie az egyik őrt és megszökik. Egy parkban bujkál, ahol megírja legszebb versét, amely harmonikus tökéletességéről híres, és amit úgy neveznek, NUNIJJA, azaz a végig NA-ra rímelő vers, mivel minden sora e szótagra végződik. Nem szabad csodálkozni azon, hogy Zajdun, mint minden más arab költő abban a korban, az általa szeretett hölgyet vagy többes számban szólítja, említi, vagy éppen hímnemben, ami a diszkréciónak és bizonyos tapintatosságnak volt a poétikus megnyilvánulása:

Na, na, nunijja
Szakítás pirkadata váltja fel egyesülésünket: az édes találka helyett csak a keserű válás maradna?
Önök másfelé mentek, mi pedig másfelé: a mi bordáink lesoványodtak az Önök iránt érzett szerelem miatt, és szemünk ki nem apadna.
Amikor Önök felé fordulnak legbelsőbb gondolataink, bennünket teljesen hatalmába kerítene a fájdalom, ha parányi reményünk nem maradt volna.
Napjaink befeketültek az Önök tovatűnése óta, míg éjszakáinkra megfehérítő ecsetet, mint azelőtt, csakis jelenlétük vonna.
mert társaságukban édes élet vize patakzott, melynek örömünk volt forrása, a merőedény pedig szerelmünk a tiszta kanna.
maradt-e le nem szakajtott óhajunk, mit az egyesülés fájának zsenge hajtása nem adhatna?
Mivel az Önök jelenléte virágillat volt lelkünk számára, jó lenne, ha boldogság esője idejük földjébe hatolna.
Te felhő, ki útitársa vagy az éjjeli villámnak, iramodj a palota fölé és frissítsd fel esőd vizével a barátot, aki szomjúságot csakis bőkezű szerelemmel oltana.
Hajnali zefír, vidd üdvözletünket annak, ki ha él, még távolabban is, holt lelkünknek ezáltal életet adna.
Ó kert, mely tekintetünket oly sokszor engedted rózsát és csipkebimbót szedni, melyeket ha ott maradtak volna, hajnal szele ringatna.
Bejártuk büszkén bőséges kertedet, ó boldogság, hol ma is, ha tovább tartanál, terjedelmes palástunk uszálya vonulna.
Hogy meg nem nevezünk, barátom, ha tiszteletünk jeléül tettük volna, vissza ettől méltóságos rangod tartana.
Hozzád hasonló úgy sincs, társtalan vagy jótulajdonságaidat illetően. Kivoltodról, ha semmi más, puszta leírásod árulkodna.
Jaj! Legalább azok közt lássuk viszont egymást, akik az Ítélet Napján fognak felkelni, ha ez a világ minden találkozás lehetőségéből kizárna…
Válaszod akkor tartalmaz örömet számomra, barátom, ha általa növeled a kegyeket, melyeket szíved, ha megszánna, osztogatna.
Allah üdvössége oltalmazzon, kívánom neked barátom, mindaddig, amíg előlem is rejtett szerelmed tartana…”

Szintén vezír
Mivel a hölgy szerelme teljesen véget ért, a levél mindörökre válasz nélkül maradt. Uálladá hozzáment feleségül Ibn Abszudhoz, versekkel kihímzett ingvállát megsemmisítette, és végleg lemondott a költészetről, meg az érzelmi kalandokról.
Zajdun, aki beletörődött sorsába, visszakerült nemsokára a hatalmasok kegyébe: Kordoba királyának állt szolgálatába, aki kinevezte nagykövetnek. Később összeszólalkozott a király fiával. Otthagyta Kordobát ésszevilla királyának, El Montamidnak állt szolgálatába. El Montamid, aki maga is neves költő volt, Zajdunt kinevezte vezírré. Most már hajdani vetélytársával egyenrangú lett, és még nála is gazdagabb. A hűtlen hölgyet már nem próbálta visszíhódítani. Sikerült vigaszt találnia több szép hitvestárs karjában, akik mellett békességben élt Szevillában, egészen 1071-ben bekövetkezett haláláig.
Uálladá is diszkrét békességben élt Ibn Abdusz háremében. 1091-ben halt meg, több mint 80 éves korában,. Ugyanebben az évben El Montamid, akit az Almoravidák elkergettek trónjáról és száműztek, Marokkó mellett mondott búcsút napjainak.

Egy szép kovácslegényhez…
Az andalúziai arab költőnők közül nem Uálladá volt az egyetlen, aki kalifának volt lánya.
Al Mo’tasin kalifának Umm Al Kiram nevű lánya szintén híres volt szerelmes versei miatt, amelyeket a palota egyik szép, fiatal… kovácslegényéhez írt. Andalúzia akkori szellemi légkörében rangon aluli szerelméhez írt versei senkit sem botránkoztattak meg.
A másik említésre méltó költőnő nem egyéb, mint Al Montamid kalifa lánya, Busztajna, akinek édesanyja, Rummajka szintén híres költőnő volt a maga korában. Busztajna egyik tizenegy soros szerelmi versét a klasszikus arab költészet remekművei közt tartják számon, csodálatos nyelvi és fogalmi tisztasága miatt. Andalúziában a szerelem, mint a költészet ikertestvére, nagy becsben tartott művészetnek számított, nem holmi szenvedélynek csupán.
De nem csupán a kalifák lányai között találni az arab Andalúzia nagy költőnőit. Példa erre a granadai Hafsza, aki talán a legnagyobb volt mind közül.

Dr Kazanlár Emil
A Modern Filológiai Társaság és a Kőrösi Csoma társaság tagja

(Folytatása a következő számban.)

Egyetemi Lapok
1984. november 19. 26. évf. 18. sz.

A córdobai Uálladá és a granadai Háfszá
Andalúziai arab költőnők II.

Al Szekundi XII. századi arab történetíró szerint: „Granada Andaluzia Damaszkusza, étek s eledel a szemnek, mennyei magaslat a léleknek.” De nem csupán a történészek nyilatkoztak dicsérő szavakkal Granadáról. Szépségeit, kulturált légkörét, sokszínű társadalmát, két folyóját, melynek vize a város házikóit, palotáit, fürdőit és malmait érintette, a „Mérnök Kertjét”, amelyet ma, nem tudni miért, Generalifének neveznek, a költők és utazók sokasága sem tudta eléggé dicsérni, akárcsak a gyönyörű szép tájat, amely szebbnél kertekkel körbeövezett mesés nyaralójával veszi körül.

Háfszá
Akárcsak a córdobai hölgyek, Granada szépségei is bőkezűen adóztak a költészet divatjának, nem egyszer komoly tehetséggel. A történész Al Makkari a következő furcsa és bájos című könyvben „Azon illatok könyve, amelyek a kedves andalúziai ágról valók”, a muzulmán Spanyolország leírásán belül csupán Granadában huszonöt igen értékes tollú költőnőt tart számon. A granadai költészet e csillagai között pedig, szerinte, a legcsodálatosabban tündökölt HÁFSZÁ AL HADZS AL RUKUNI a granadai Almovarida családból származó köztisztviselő lánya, akire – nő létére – még diplomáciai feladatokat is bíztak a kor uralkodói.

Szerelmi háromszög
Amikor Háfszá megjelenik „a költészet égboltján”, i. u. 1150 táján, mindössze 15 éves, gyönyörű szép, nagyszerű műveltsége és egy szerelmese, azaz szeretője van: a tehetséges fiatal költő Dzsáfár, aki ráadásul nagyon jóvágású és végtelenül művelt, és akinek családja az Almoravidákat szolgálta. Háfszá irodalmi karrierje és érzelmi élete már csak azért is érdekes, mert éppen az Almoravida dinasztia alkonyának és az Almohád dinasztia hatalomra kerülésének időpontjára tevődik.
Az új Kalifa Abd El Mu’men, az Almohád dinasztia alapítója, fiát Abu Szeidet küldi Granadába kormányzónak. A mindössze 14 éves herceg intelligensebb a vele egyidős átlag fiatalembereknél, nagyon művelt, energikus és igen tehetséges. Előszeretettel gyűjti maga köré a művelt embereket. Éppen ezért odacsábítja udvarába Dzsáfárt és Háfszát is, annak ellenére, hogy az előző dinasztia aranyifjai közé tartoztak. És amint az várható, ő is halálosan beleszeret Háfszába. De az értékes embert is felismeri benne. 1158-ban Háfszát küldi delegációba abba a Győzelem Táborba, amelyet Abd El Mu’men Kalifa a tengerparton, Száleh városában létesített, azért, hogy tárgyalásra fogadja a végleges vereséget szenvedett Almoravidákat. A vereséget szenvedett Almoravidák pedig, amikor felismerik a küldöttben rokonukat a költőnőt, aki az új Kalifa fiának élvezi kegyét, szintán Háfszát kérik meg arra, tolmácsolja a győztesek felé feltétel nélküli behódolásukat. A 23 éves költőnő egy KASZIDÁT, azaz egy ódát improvizál erre az alkalomra, amelyben rokonai üzenetét adja mecénása tudtára. Érdekes módon a Kalifa fia tovább tolerálja Dzsáfárt a költőt Háfszá oldalán. Sőt még őt is belevonja az Almohádok békeakciójába: i. u. 1160-ban Háfszát Dzsáfárral együtt küldi delegációba arra  helyre, ahol néhány év múlva új várost fog alapítani, Gibraltárt, apjának Abd El Mu’min Kalifának fogadására.

Költői módon
Feladatának Háfszá úgy tesz eleget, hogy ódával köszönti az uralkodót:

„Váljék e tenger az Ön számára kedvező jóslat jelévé,
mivel azt a földet borítja csókjaival, amelyen
az Ön végtelen serege haladt által

Megannyi üdvözletét hullámainak nyújtja át Önnek
fehér gyöngyfogat feltáró mosolygó arccal

Boldogság lett úrrá a félszigeten és bizonyságot
a jövendölés a tapasztalat által nyert, valót

Maga Tarik is fejet hajtana az Ön sikere előtt és
még Ibn Nusair sem aratott győzelmet hasonlót.”

Valóságos dicshimnusznak nevezhető üdvözlő szavaival Háfszá elnyeri a Kalifa kegyét s ezzel együtt, látszólag tehetsége jutalmát, valójában átállásának díját, egy egész falut, amelyet ettől a naptól fogva a költőnő apja után Ar Rukunijjanak neveznek, továbbá olyan készpénzjutalmat és életjáradékot, amely a jövőben valóságos hercegnői életvitel lehetőségét biztosítja számára.
Természetesen a felemelkedésnek az árnyoldalai sem hiányozhatnak: ez jelzi valóban a kezdetét az egyre jobban kiéleződő rivalizálásnak, amely most már óhatatlanul bekövetkezik a szép költőnő két szeretője között. Sajnos nem kevés mértékben szította az ellentétet és a vetélkedést, a régebben egymást könnyen megtűrő két fiatal között, maga Háfszá kacérságával, túl nagy méreteket öltő politikai ambíciójával, sikereivel, továbbá azzal, hogy összetévesztette könnyen a szerelmi intrikát a politikai intrikával.

Legszebb verse
Dzsáfár úgy érzi – és nem minden ok nélkül -, hogy szerelme elhanyagolja a lekötelező hatalmas vetélytárs előnyére. Verses leveleiben egyre csak sóhajtozik:
„Jaj. Háfszá! Allahra mondom:
Miattad kell majd elpusztulnom!”
Vajon előérzet ez, amely a szenvedélylázas túlhevültségében jut így kifejezésre? Mintha csak előre tudta volna Dzsáfár, milyen tragikus sors várja… A már akkor is régi arab közmondás szerint:
„A sors mit akar kimondatja vélünk, légyen az szó, légyen ének, Anélkül, hogy mi tudatában lennénk szavaink titkos értelmének.”
Háfszá megnyugtatja Dzsáfárt. Tüstént megfogalmazott válasza az arab költészet egyik kiemelkedő remeke. E tüzes verssorokkal biztosítja a költőt szerelméről:
„Féltékeny vagyok miattad tulajdon szememre, testemre!
Rád! A te idődre, helyedre!
Ha a feltámadás napjáig saját szemem volna személyed rejteke,
Féltékeny lelkem elégedett még akkor sem lehetne!”
Mindemellett Háfszá tudja, óvatosabbnak kell lennie, hogy a herceget is meg kell kímélnie amennyire csak lehet a féltékenységtől. Most már igazán boldognak csupán olyankor érezheti magát, amikor megszállja Almeriát, vagy mikor Abu Szaid, a most már nagyon is féltékeny Abu Szaid távol van: például akkor, amikor meglátogatja édesapját a Kalifát Marokkóban, vagy akkor, amikor városalapítóként – 1162-ben – elkezdi Gibraltár felépítését.

Az Alvók Mezeje
A városalapítás napjait követően tragikus korszak következett be Andalúzia történetében, olyan amikor senki sem gondol szerelmi viszontagságaira. Abd El Mu’men Kalifa régi ellensége Ibn Mardanis, aki Spanyolország délkeleti részének ura maradt, és akit egyaránt támogatnak keresztények és zsidók, még Granadában is, éjszakai rajtaütést hajt végre a granadai hadtesten, elfoglalja a várost, legyőzi az Almohádok seregét az Alvók Mezején. Aki nem tudott elmenekülni Ibn Mardanis emberei elől, az vagy önként ugrott a Szegiába vagy legjobb esetben belefojtották a vízbe, mert különben a legkegyetlenebb lemészárlási formák vártak rá.
Aztán hirtelen sorsfordulat következett be ismét Andalúzia történetében:nemsokára Ibn Mardanist és embereitlepte meg pirkadatkor a Kalifa, aki titokban érkezett, nagy sietséggel, 20000 afrikai harcosból álló serege élén. Az eredmény: újabb tömeges vízbefulladások és újabb emberirtások sorozata. Ibn Mardanisnak sikerült visszamenekülnie délkeletre.
Granadában, a béke helyreállítása után, Abu Szaid, Dzsáfár és Háfszá ismét nekiláttak fatális háromszögjátékuknak.
Ellenfelével szemben Dzsáfárnak egyre nagyobb a kisebbségi érzése, ezért egyre harsányabban szegül vele szembe, s mindinkább veszélybe sodorja magát. A szerelmes költő féltékenységét még jobban kiélezi politikai bosszúvágya: apját ugyanis Abu Szaid apja, a Kalifa börtönbe vetette, mert Ibn Mardanis pártján áll. Dzsáfár egy hajtóvadászatot követő udvari lakomán ezeket az elkeseredett és veszélyes sorokat improvizálja:

„Menj és mondd annak, ki szolgálata kötelékében tart, hogy
saskeselyűt nem lehet őrizni kalitkában; tán
Hódoljak be olyan férfiúnak, ki csorbát ejtett dicsőségem csúcsán?

Életem édes voltának, vezirségemnek, neveltetésem és műveltségemnek hol akad vevője, hol?

Olyan, ki cserébe nékem holmi pásztor helyét kínálná fel, ki a világ valamely ismeretlen kerek dombján kóborol?

Meredek hajlíthatatlan ember zsarnoksága alatt
számomra az Élet csupa üröm

Farkasszemet néz velem a Halál, midőn szemlélem, és gondolataimba férkőzik, amint elkerülöm.”

Kínhalál
Abu Szaid a Kalifa fia sötétbőrű: anyja szaharai mór rabszolganő volt. Dzsáfár, tudatában annak, hogy riválisa sebezhető pontja éppen bőre színe, szántszándékkal egy harmadik fülpár hallatára a következő kijelentésszerű kérdést teszi fel Háfszának: „Hogyan szerethettél bele ebbe a feketébe? A rabszolgapiacon akár tíz olyan négert is vehetek neked, akik nálánál szebbek, formásabbak!” Ettől fogva Dzsáfárt lépten-nyomon kémlelik. Sikerült kiprovokálnia, hogy verseiről, nyilatkozatairól, de még lélegzetvételéről is beszámoljanak Abu Szaidnak.
Háfszá viszont, aki továbbra is szereti Dzsáfárt, óvatosabb lett, mint azelőtt. Tart a büszkeségében megsértett szerelemes herceg haragjától és imádja a költőt, akit csodál. Ezentúl titokban kell találkozniuk: mindenféle ravaszságon kell törnie a fejét, állandóan, hogy megmentse a vakmerő Dzsáfárt a herceg dühétől. Még Dzsáfár édesapját is sikerül amnesztiával kiszabadíttatnia a Kalifa börtönéből.
De minden csak hiába. Mivel Ibn Mardanis megint csak fegyvert ragad. Dzsáfár, édesapja és testvére úgy döntenek: titokban elhagyják Granadát és csatlakoznak a felkelőhöz.
„Érdemesebb függetlenségért küzdve meghalnunk
Mint az oroszlán karmai közt tengetni életünk.”
Ismétli magában Dzsáfár és családja a régi arab közmondást.
Ha nem is akadnának árulók, akik feljelentik a lázadókat, mint ahogy akadnak, Dzsáfár már éppen eléggé kiprovokálta azt, hogy a herceg emberei kémleljék minden lépését. Leleplezése nem nagy ügy.
Dzsáfárt éppen akkor tartóztatják le, amikor hajóra akar szállni, hogy átmenjen Valensziába. Most már nem csupán költői előérzeteit tapasztalhatja: valóban magával a halállal nézhet farkasszemet. Nyakig bilincsben ezt válaszolja egyik barátjának, aki szánakozva szól hozzá a börtönben: „Értem folynak könnyeid? Értem, akinek e hitvány világ minden örömét alkalma volt élvezni? Legalább olyan kegyetlen büntetésre számítok, mint amilyen AL HALLÁDZS kínhalála volt, és jelentkezni készülök AZ előtt, aki felment a bocsánatért való esdeklés alól és AKINEK nincsen szüksége sem arra, hogy bocsánatért esedezzek előtte, sem arra, hogy bármit is megindokoljanak neki.”
Amint előre látta, a szegény Dzsáfárt 1163-ban ugyanúgy keresztre feszítették, mint annak idején Al Halládzsot, Bagdad nagy misztikusát.
Háfszá fájdalma élénk volt és gyásza őszinte. Valószínű egész életén át végigkísérte.
Fájdalmában bátorságról, gyászában méltóságról tanúskodott. Nem rejtőzött el sem azért, hogy sírjon, sem azért, hogy az almoravida asszonyok tradíciója szerint viselje a gyászt, azaz feketét hordott és nem pedig fehéret, miként az almohádok szokták,valamint a muzulmán asszonyok nagy többsége akkoriban, mivel az almohád zászló színe is a fehér volt. Kivégzéssel fenyegették, de hiába. Hajlíthatatlanul hordta a feketét. Megkegyelmeztek neki. Elnézték neki fátyla komor színét. Más színűt nem hordott soha többé.
Gyásza kezdetétől örökre búcsút mondott a költészetnek, és visszavonult a nagyvilági összejövetelektől, az idvarból és a diplomáciai élet tumultusától. Jóllehet gazdag volt, mégis tanítani kezdett, iskolát nyitott, talán azért, mertt így keresett gyógyírt vigasztalhatatlan fájdalmára, bánatára. Sok művelt pedagógusnőre volt szükség Andalúziában a kislányok tanítása végett, akik mind a fiúiskoláknak, mind a kifejezetten lányintézeteknek voltak növendékei. Kortársai szerint Háfszá hamarosan korának egyik legkiválóbb pedagógusa lett. Hírneve eljutott egészen Jákub Al Manszur Kalifáig, aki Abu Szaid bátyja volt és aki Marokkóban székelt.

Marokkó
A Kalifa felkérte Háfszát: jöjjön Marokkóba s a muzulmánok legfelsőbb vezérének, Mohamed próféta helytartójának palotájában foglalkozzék az Almohád hercegnők nevelésével, oktatásával. Nagy megtiszteltetés volt ez. Háfszá elfogadta az ajánlatot, de főként azért, hogy minél távolabb kerülhessen Granadától, ahol annyi fájdalmas emlék gyötörte. Abu Szaid, aki változatlanul szerette, de aki érezte, hogy most aztán mindörökre elvesztette, sürgette: utazzon el mielőbb. Nem akarta, hogy Háfszá továbbra is Granadában maradjon e zavaros időkben, minden védettség nélkül, amíg ő a keresztényekkel csatázott. Andalúziában sajnos véget ért ekkor a tolerancia korszaka, amely az almoravidák fénykorára volt csupán oly jellemző.
Az Almohádok brutális színrelépése óta, 1147-ben, Marakest, Marokkó fővárosát újjáépítették és nagyon megszépült. Éléskamrája és valóságos kincsestára lett mind a Szaharának, mind az Atlasznak. Meggazdagodott. Számos viaduktja, palotája, iskolája, mecsetje épült. Legimpozánsabb és legszebb mecsetjét a Kutubijjá Mecsetet, azaz a Könyvtárosok Mecsetjét az almohád építészet legnagyszerűbb példányát – a szevillai Giraldán és arabbati Hasszán tornyon kívül . az Almoravida Kalifák Kőpalotája helyére emelték…
Röviddel azután, hogy végleg letelepedett Marokkóban, Háfszát újabb sorscsapás sújtotta: Abu Szaid és két fiútestvére pestisjárvány áldozata lett. Nem maradhatott közömbös néha félszeg, gyakran kegyetlen, de mindvégig állhatatos szerelmese halálhíre hallatán, hiszen a herceg nagy szerepet játszott életében és végtére ő volt minden támasza. Valószínű, hogy Háfszá már nem írt verset többé. Ezért érzelmi világának további fejezeteiről nem tudni semmi pontosat. Még azt sem, hogy hol lakott? Lehet, hogy a palotában, növendékei közelében. De az is lehet, hogy tekintettel gazdagságára és független természetére, Marakes valamelyik villanegyedében lakott, saját házában. Az irodalomtörténészek és a krónikások csupán annyit jegyeztek föl, hogy „Háfszá Bint Al Háddzs Ar Rukuni, Granada költőnője, múzsája és dicsősége” Marakesben élt végre békességben és nagy tiszteletnek örvendett egészen i. u. 1191-ben bekövetkezett haláláig.
Spontánn természetű volt és őszinte, ügyes, túl ügyes intrikus, gyakran jó diplomata. Elképesztő gyorsasággal tudott rímeket improvizálni, bármit megválaszolni azonnal és versben. Korának és környezetének csodálatosan képviselte legtökéletesebb műveltségét és mondén szellemét. Teljes mértékben birtokában volt annak, amit arabul ÁDÁB-nak neveznek: kultúra, amely kiterjed a filozófia, a költészet, a retorika és a történelemre, főként az arab világ történelmére. Madrigálokat, versbe foglalt episztolákat és alkalmi ódákat hagyott hátra.
Nyilvánvaló, hogy Uálladának, Háfszának és a többi andalúziai arab költőnőnek a műve csekély részét képezi csupán az arabok igen terjedelmes irodalmi termékének, még akkor is, ha csupán a hiszpániai provinciákat vesszük figyelembe a VIII. századtól egészen a XIV. századig, ahol olyan zseniális szerzők alkottak – száz meg száz másik között – mint Ibn Házm, a Kórdobai költő, Ibn Rosd, azaz Averrhoes, az ókori görögök fordítója, Ibn’Aarabi a murzsiai misztikus, aki mintegy 3000 és 4000 kötet közötti temérdek életművet hagyott hátra, vagy éppen Ibn Khaldun, a szevillai történész-filozófus. Jóllehet az andalúziai arab költőnők műve az arab költészetnek csekélyebb műfaját képviseli csupán, mégis annyira érzékeny, őszinte s formailag bájjal teli komoly tartalmú alkotásokat foglal magába, hogy sajnálatos az, hogy csupán kis mennyiségű töredéke maradt ránk. De a szép andalúziai arab költőnőknek e néhány verse is elegendő ahhoz, hogy feltárja előttünk annak a letűnt világnak és társadalomnak intimitását, amely átlag feletti módon briliáns volt és rafinált.

Dr. Kazanlár Emil
A Modern Filológiai Társaság és a Kőrösi Csoma társaság tagja