Hol volt, hol nem volt, élt egyszer réges-régen az egyik legszebb iráni városnak, Iszfahánnak a peremén egy gallyszedegető szegény ember, akit Szoltán Novhágnak, azaz Új kegyekben részesülő uraságnak hívtak. Feleségének Kátajun, azaz Jó háziasszony volt a neve. Szoltánnak és Kátajunnak volt két tizennégy éves fia. Ikrek voltak és az Ikrek jegyében születtek. Az egyiket Száádnak hívták, azaz Szerencsének, a másikat Száidnek, azaz Szerencsésnek. Napközben Szoltán, a rőzseszedő mindig kiment a szabadba, a rétre, a pusztába, az erdőkbe és a tisztásokra, hogy begyűjtse a rőzsét. Majd a kapott pénzből megvett mindent, amire szükségük volt. Egy idő után ismét kiment, szedte a gallyakat, és így tovább…
Így ment ez nap, mint nap, míg egyszer a szegeny Katajun kapott egy tüdőgyulladást, olyan súlyosat, olyan magas lázzal, hogy a szerencsétlen bele is halt. Szoltan, miután negyven napig gyászolta a feleségét, azért, hogy legyen, aki vigyáz otthon a gyerekekre, amíg ő elmegy dolgozni, meg aztán azért is, hogy ne maradjon nőtlen, ismét megnősült. Elvett egy saját magánál jóval fiatalabb lányt, aki eleinte nagyszerű feleségnek, kiváló pótanyának bizonyult. Az új asszonyt Piskásnak hívták, ami annyit jelent: Ajándék.
Egy nap, miután rőzserakományát eladta, Szoltán arra készült, hogy friss kenyeret és egyéb elemózsiát vegyen Piskás asszonynak és a gyerekeknek, amikor hirtelen ott termett előtte az úton egy nagyon szegény, éhező koldus a három gyermekével. Az adományért könyörgő kolduscsaládon megesett Szoltan szíve. Olyannyira, hogy ami pénze csak volt, mind az utolsó fillérig odaadta a kéregető családnak és üres kézzel tért haza. Amikor Piskás asszony látta, hogy semmit sem hozott aznap vacsorára, összeráncolta a homlokát és megkérdezte:
— Ma tán nem is dolgoztál?
— De igen – hangzott a választ.
— Nos, hogyhogy semmit sem kapunk vacsorára? És mi van a holnapi ebéddel?
— Amim csak volt — magyarázkodott Szoltán — mind odaadtam egy az éhhalál szélén álló, nagyon rászoruló kolduscsaládnak.
— Nagyon helytelenül cselekedtél! Ránk is gondolhattál volna! — mérgelődött Piskás asszony.
Azzal lement a pincébe, ahol leszedett egy polcról néhány bepókhálósodott, dohos, száraz kenyérszeletet. Lefújta ezekről a port, vízbe áztatta, és amikor kicsit megpuhultak, ez lett mindössze a vacsorájuk.
Másnap, amikor rőzseszedőnk kiment a tisztásra, úgy gondolta, most előrelátóbb lesz, mint tegnap. Mennyiségben kétszer annyi gallyat szedett, mint máskor. Szerzeménye felét egy közeli barlang mélyébe rejtette. A többit felrakta szamara hátára, bevitte a városba, ott eladta. Előre örült magában, hogy másnap nem kell már szedegetnie a gallyakat, hiszen ott az eldugott tartalék. Most aztán vihetett minden jót vacsorára, meg még másnap ebédre is! Ettek tehát, majd lefeküdtek aludni.
Reggel Szoltán egyenest a barlanghoz ment. Nagy döbbenettel látta, hogy a begyűjtött gallyak mind elégtek. A hamu közepén pedig ott ragyogott, tündöklött egy aranytollú, aranycsőrű, gyönyörű szép nőstényfácán. Szoltán közelebb ment. A madár nagyon szelíd volt: hagyta, hogy Szoltán megfogja. A rőzseszedő hazavitte a fácánt, hadd játszanak vele a gyerekei. Mindenki nagyon megörült a szép madárnak. Szénából és gallyakból kényelmes fészekszerűséget készített a család a madárnak a konyha sarkában. A madár minden ellenállás nélkül el is fogadta, mi több, el is foglalta új otthonát. Két nap elteltével, amikor Piskás asszony bement a konyhába, hogy Eskenét, tojásos póréhagyma főzeléket főzzön a családnak, látta, hogy noha a konyhának nincsen ablaka, mégsem kell gyertyát gyújtania, mert valami nagyon is erősen világít odabenn. Az, ami fénylett, nem volt sem mécses, sem olajlámpa, sem fáklya. A madár büszkén állt a világító tárgy mellett és csak nézte, csak nézte… Piskás asszony közelebb ment és látta: valami tojás az, ami fénylik, ragyog. Rájött, a fácán tojt fénylő aranytojást. Felvette és látta: színaranyból van, nehéz a súlya, tömör, igazi aranyfémről van szó. Piskás örömében odaadta az aranytojást a férjének. Két nappal később a fácán ismét tojt egy másik aranytojást. Ekkor Szoltán arra gondolt: felesleges tovább gürcölnöm a rőzsegyűjtéssel mindössze néhány fabatkáért. Majd eladogatom szepen az aranytojasokat és élem kényelmesen az életem, gondtalan.
Fogta az első tojást, bevitte Iszfahán belvárosába, az ékszerészek, ötvösök, uzsorások, régiségkereskedők bazárjába. Azt hallotta, hogy ott van a boltja bizonyos Sámeon Rubaki nevű ötvösmesternek. Rubaki annyit jelent: Rókási. Sámeon arról volt híres, hogy a nevéhez hűen ravasz volt, mint a róka. Továbbá arról, hogy nagyon művelt, vagy tizenöt nyelvet ismer, tud a világ minden varázslatos csodájáról, és mindent elkövet azért, hogy be is szerezze magának azokat. Mivel az esze gyorsabban működött, mint ahogyan az emberi nyelv pereghet, Sámeon egyetlen észlelhető hibája az volt, hogy dadogott. Ez egyáltalán nem akadályozta meg abban, hogy már huszonkét éves korától több jövedelemforrása is volt egyszerre. Egymagában volt zálogház-tulajdonos, ötvös, ékszerész, uzsorás, régiségkereskedő. Mivel életművész is volt, a Darolfonun, azaz az ország bölcs tudósainak egyesülete is tagjai közé emelte. Számos vezír is kikérte sok döntése előtt a véleményét.
Egyszóval a rőzseszedegető felkereste Sámeont a bazárban, és felajánlotta neki megvételre az aranytojást. Sámeon megvette az aranytojást száz tumánért, azaz töménypénzért, ez annyi volt, mint tíz aranytallér. Ennek Szoltán nagyon megörült, hiszen ennyi pénzt eddig csupán száz napi gallyszedegetéssel tudott keresni. Mindazt, amire feleségének, gyermekeinek és saját magának szüksége volt, megvette a város legnagyobb bazárjában, a madárnak pedig vett sok-sok kölest és napraforgómagot. Nagy volt az öröm odahaza. De egy idő után elfogyott minden, no meg a jólét az igényeket is megnöve1i . Ismét szükség 1ett a pénzre. Szoltán elvitte hát a következő tojást is Sámeonnak, aki nagyot nézett és feltette magában a kérdést:
— Honnan hozhatja ez az egyszerű szegény ember ezeket a tömény aranytojásokat?
Fel is tette hangosan a kérdést:
— Uram! Honnan hozza ezeket a gyönyörű aranytojásokat?
Szoltán naiv egyszerűséggel mindent elmesélt Sameonnak:
— A fácánra, aki adja ezeket a tojásokat, a tisztás barlangjában találtam. Most pedig ott él az én konyhámban.
— És hogy néz ki ez a fácán? — kérdezte Sámeon.
Szoltán elmesélte neki, hogy milyen is a külseje a fácánnak. Az ékszerész, aki több varázslatról szóló könyvben is olvasott már az aranytojást tojó fácánról, ezt gondolta magában:
— Ez nem egyéb, mint a híres Morge Száadát, azaz a Szerencse madara, vagy más néven a hatalom és a gazdagság fácánja. Pontosabban a Gárgavole Száadát. Ez a madár, ameddig csak él, aranytojást tojik minden második nap. De ha levágják, és valaki megeszi a fejét, abból a személyből király lesz, ha pedig valaki megeszi a szívét és a máját, minden reggel, amikor felébred éjszakai álmából, száz aranytallért tartalmazó kis zacskót talál a feje alatt!
Amikor az ékszerész kifizette a további száz tumánt Szoltánnak, ez megkérdezte tőle: van még otthon három másik ilyen tojásom. Ha elhoznám, ki tudná fizetni az árát egyben? Mert akkor el tudnék menni végre arra a zarándokútra, amire gyerekkorom óta vágyok.
— Persze hogy ki tudom fizetni egyben, hozza be mielőbb.
Így is történt. A pénz felét Szoltán a feleségének adta, hogy legyen miből élnie a gyerekekkel, amíg ő visszatér. A másik felét pedig magához vette az útra. Elbúcsúzott szeretteitől és útra kelt.
Az ékszerész csak erre várt. Azt gondolta:
— Nekem nem elevenen kell a gazdagság fácánja, mivel nekem egy aranytojás másodnaponként az túl kevés. holtan kell, mert király akarok lenni és naponta akarok száz tallért találni reggelenként a fejem alatt. Sajnos a madarat elevenen csak az viheti haza, aki éppen egy nagyon jó cselekedetet teljesített embertársával. Mivel én egy életen át csak gáncsoltam embertársaimat, ennek a rőzseszedegetőnek jutott osztályrészül az eleven madár. De most már én veszem kézbe a dolgok irányítását.
Mivel Sámeonnak az egyenetlen utak tetszettek leginkább, elment egy házasságközvetítő banyához, aki a város leghírhedtebb szélhámos boszorkánya volt, és Üzleti ajánlatot tett neki:
— A gallyszedegető Szoltán elutazott egy időre. Azt akarom, vedd rá a feleségét, hogy legyen hajlandó elválni tőle. Mondd meg neki, hogy én szeretném őt feleségül venni. Vedd rá: vágja le az otthonukban tartott fácántojót, és hívjon meg engem vacsorára. Nagyon szeretem a fácánsültet. Ha összehozol engem Szoltán feleségével, Piskással, kapsz tőlem fizetségül ezer aranytallért. Előlegnek itt van tíz tallér.
— Összehozlak vele! — Ígérte a banya.
— Tudod, hogy nincsen nálam jobb házasságközvetítő az egész városban.
Oda is vánszorgott a banya a gallyszedegető kunyhójához. Bekopogtatott az ajtón. Piskás asszony kaput nyitott és megkérdezte:
— Kit tetszik keresni, néném-lelkem?
— Isten áldjon kislanyom — mondta a banya. — Erre jártam éppen, amikor nagyon megszomjaztam. Gondoltam, megkérdezlek, tudsz-e segíteni rajtam egy korty ivóvízzel?
— Semmi akadálya — mondta Piskás — tessék csak befáradni.
Miután az asszonyka beengedte a banyát, vizet mert a kerti kútból, megtöltötte vele a zöld kerámia ivótálkát, amit kaszénak neveznek, és odaadta neki. Miután ivott, a banya érdeklődni kezdett a család hogyléte iránt. Kedvesen beszédbe elegyedett a háziasszonnyal, majd megkérdezte:
— Mondd édesem, te kinek is vagy a felesége?
Az asszonyka elmondta, hogy bizonyos nála jóval idősebb gallyszedegetőnek. A banya megjegyezte:
— Jaj! Micsoda igazságtalanság! Kár érted! Te ennél jobb sorsra vagy érdemes. Átlagon felüli szépségeddel és kedvességeddel miért is kell, hogy a vén csóró gallyszedő felesége légy? Tudod édesem, én házasságközvetítéssel foglalkozom. Hála az ég akaratának, olyan szép az arcod, mint a tizennegyedik éjszaka holdacskája. Neked hozzád méltó férj kell: legyen csinos és fiatal, akárcsak te. Gazdag és jó családból való, aki felemeli társadalmi rangodat a világban, olyan, akit mindenki tisztel mindenütt. Mit keresel te ennek a nincstelen vénembernek az oldalán? Istenemre! Jól mondták a régiek: „a valamire való szőlő a sakál martaléka.”
Piskás asszony megkérdezte:
— Mitévő legyek hát, öreganyám? Ez a sorsom!
Mire a banya:
— Válj el tőle, menjen csak a pokolba! Én találok majd neked hozzád méltó férjet!
Egyszóval annyi elbűvölő szöveggel beszélt lyukat a fiatalasszony hasába, annyit dicsérte, méltatta neki Sámeont, amíg sikerült a szegény fiatalasszonyt látatlanba is belebolondítania az ékszerészbe.
— Tudod kislányom — mondta a banya — Sámeon az ékszerész, aki dúsgazdag, már sokat hallott rólad a szomszédaidtól. Nagyon jóképű, gazdag fiatalember. Szinte az eszét veszti, ahogy csak hallja nevedet. Teljesen beléd esett. Azt akarja, hogy válj el a férjedtől és légy az ő felesége. Mellette, ne félj, nem lesznek már filléres gondjaid, mint a mostani férjed oldalán!
Egyszóval hosszas rábeszélés után sikerült megegyezniük abban, hogy a következő két csütörtök estéjén az asszonyka vacsoravendégül fogja látni Sámeon urat, akinek tiszteletére és óhaja szerint levágja és megsüti az aranytojást tojó fácánt, amiről — Sámeon megbízásából — szó esett.
Piskás azon a napon, amikor Sámeont vacsorára várta, ahogyan azt megbeszélte a banyával, levágta a madarat, befűszerezte és meg is sütötte. A fácánsültet egy kosár alá rejtette a konyhában, legyen csak ott estebédig, amikor is megkínálja majd vele a vendéget. Esteledés előtt az ikertestvérek, Száád és Száid, akiket apjuk a legnehezebb körülmények között is tanítatott, — vigyék nála többre az életben —‚ farkaséhesen jöttek haza az iskolából, éppen akkor, amikor mostohaanyjuk rendet rakott a tisztaszobában, a gazdag vacsoravendég tiszteletére.
A két kamaszfiú bement a konyhába. Nagyon éhesek voltak. Felemelték a kosarat, ami alól finom szárnyassült illata áramlott a levegőbe. Szerettek volna enni a facan melléből, combjából. De feltek, hogy kikapnak mostohaanyjuktól. Arra gondoltak, hogy ha csupán a szárnyasaprólékot fogyasztják el, abból nem lesz nagyobb bajuk. Ezért az egyik csupán a fácán fejét merte megenni, a másik pedig csak a madár szívét és máját. Ezek az aprólékok — mondogatták — úgyis lényegtelenek. Az aprólékok elpusztítását senki sem veti majd a szemünkre. Ez az, ami úgy sem számít.
Így aztán egyikük megette a fácán fejét, a másik pedig a szívét és a máját, mivel — gondolták — ezt úgysem fogja senki szóvá tenni! Ezután csendesen kimentek a konyhából és lefeküdtek aludni.
Nos hát, beesteledett. Ekkor Sámeon vidám mosollyal az ajkán eljött, hogy tiszteletét tegye Piskás asszonyságnál. Miután udvariasan üdvözölte a haziasszonyt, mindjart a lenyegre tert:
— Én most nagyon éhes vagyok! Ha nem haragszol, megkérnélek arra, hogy először hozd a fácánsültet, amit készítettél. Azután megbeszéljük, miként kell elválnod a férjedtől, hogy az én feleségem lehess. Piskás asszony kiment a konyhába, a fácánsültet feltálalta az ünnepi, kerek tálra, behozta a szobába és a vendég elé helyezte, majd így kínálgatta:
— Allah nevében, tessék parancsolni. Vegyél csak, vegyél.
Sameon nyúlt volna a fácán fejecskéje, a szíve es a mája után. Ekkor döbbent rá, hogy ezeknek aztán se híre, se hamva. Ingerülten megkérdezte a háziasszonyt:
— Hová lett a fácánnak a feje, a szíve, meg a mája? Vagy talán nem is volt feje, szíve, meg mája?
— Dehogynem! — válaszolta Piskás asszony. Lehet, hogy a gyerekek megették.
Megkérdezem őket. Átment hozzájuk, megkérdezte őket:
— Mondjátok csak, ti ettétek meg a fácán fejét, szívét és a máját?
A gyerekek bűntudatosan lesütötték a szemüket, lógatták a fejüket és egy szót sem szóltak. Hallgatásuk felért a beismeréssel. A dühödt mostoha lekevert nekik három-négy pofont, majd visszament a szobába, hogy a vendég elnézését kérje:
— Ezek a senkiházi gyerekek megzabálták a fácán fejét, szívét és máját. Elnézését kérem, uram. nincs más hátra, mint hogy a többi részét fogyassza el jó egészséggel. A lényeg amúgy is a combja és a mellehúsa. Ez még mind itt van a tálon. Tessék parancsolni!
Erre Sámeon ingerülten ezt üvöltötte:
— Te nem is tudtad, hogy ennek a fácánnak az egész ereje, jó hatása a fejében, a szívében és a májában van? Most aztán hozd be ide a gyerekeket, hogy felhasítsuk a konyhakéseddel a hasukat, ki kell vennünk a fácánaprólékokat a hasukból.
Erre Piskás asszonyság szemrebbenés nélkül így válaszolt:
— Sebaj! Kapóra jön! Végre meg szabadulok ettől a két rakoncátlan ördögtő1!
Mire a mostoha visszament a ket gyerekért, hűlt helyüket találta csupán. Sem a konyhában, sem a kertben, sehol sem bukkantak a nyomukra. Hirtelen észrevették, hogy a ház kapuja tárva-nyitva. A háziasszony megint csak elnézését akarta kérni Sámeonnak, ezért ennyit mondott:
— A gyerekek elszöktek itthonról, világgá mentek.
Sámeon viszont borzalmasan megsértődött. Nem volt hajlandó a fácán többi részéből enni. Felállt és készült kimenni az ajtón. Az asszony könyörögni kezdett neki, hogy maradjon:
— Hiszen te nem is a fácánért jöttél hozzám, hanem én értem. Hagyd azt a ronda fácánt a fenébe! Itt vagyok neked én. Hát nem ez a lényeg?
— Persze — mondta Sámeon — csodafácán helyett érjem be a hűtlen, ostoba tyúkkal. Na, én ebből nem kérek. Én a fácánért jöttem hozzád, és nem pedig teérted!
A szóváltást tettlegesség váltotta fel. A dühödt háztűzhelynéző Sámeon a konyhakéssel, amivel a gyerekek hasát akarta felmetszeni, csalódott indulatában megszúrta Piskás asszony hasát, aki eszeveszetten üvöltözni kezdett. A szomszédok a kiabálás hallatán berohantak a házba, és agyonverték a gyilkos szándékú, őrjöngő Sámeont, akit véres késsel a kezében találtak a vérében fetrengo háziasszony es egy tál fácánsült mellett. Sámeon tehát meghalt.
De mi történt Szááddal és Száiddal? Amikor meghallották, hogy Sámeon késsel akarja feltépni a hasukat, hogy visszavegye soványka étküket, továbbá azt, hogy mostohaanyjuk egészen jó ötletnek tartotta a tervet, felkötötték a nyúlcipőt, lábukat a nyakukba vették és elfutottak otthonról a sötét éjszakába, amilyen messzire csak tudtak. Elhagyták a nagyvárost.
Pirkadatkor már kint jártak a pusztaságban. Egy kellemes kis ligethez értek, ahol egy patak csörgedezett a fák tövében. Olyan fáradtak voltak, hogy ott leroskadtak a földre, és menten elaludtak. Csak akkor ébredtek fel, amikor a Nap már ott sütött a fák fö1ött. Még az ébrenlét és az álom között voltak, amikor két galamb szállt a faágra. Az egyik galamb így szólt emberi nyelven a másikhoz:
— Húgocskám, ez a két testvér, akik itt fekszenek a fa alatt, megették a jólét és a hatalom fácánmadarának fejét, szívét és máját. Az, amelyik a madár fejét ette meg, király lesz, mégpedig hatalmas, nagy király. A másik fiú pedig, aki a szívét és a máját fogyasztotta el, gazdag lesz, mégpedig dúsgazdag, mert minden éjszakai alvás után, amikor felébred reggel, száz aranytallért talál egy erszényben a feje alatt.
Mivel a két testvér még nagyon álmos volt, csak fél órával később ébredtek fel igazán. És lám csak! Száid valóban talált egy száz aranytallérral teli zacskót a feje alatt. Megörült és így szólt:
— Száád, úgy látszik, a két galamb igazat beszélt. Ezek szerint belőled aztán csakugyan király lesz. A két testvér ettől fogva nagyon nagy jókedvvel folytatta útját mindaddig, amíg egy útelágazáshoz nem értek. Láttak ott egy celőkét, amire ez volt kiírva:
— Ó, ti, akik ketten együtt jöttetek idáig, ha innen mindketten azonos ösvényen haladtok tovább, gyilkosság áldozatai lesztek mindketten. De ha mindegyikőtök külön útra tér, eléritek életetek legfőbb célját.
Miután tudomásul vették a szöveg tartalmát, Száád és Száid elszomorodtak, egymást zokogva megölelték, elbúcsúztak egymástól, megcsókolták egymást, és mindegyikőjük elindult a külön utak valamelyikén.
Száád néhány napon át barangolt, amíg egyik reggel valami nagyváros pereméhez érkezett. Amint bejutott a városkapun, gyászoló emberek sokaságát látta csak mindenütt, férfiak, nők, gyerekek és aggastyánok, mind-mind gyászoltak fekete gúnyában. Odament valakihez és megkérdezte:
— Mondd csak, testvér! Miért hordja mindenki a gyászviseletet, és miért van az egész nép az utcán?
— Hát nem vagy idevalósi? — kérdezte tőle az illető.
— Nem — valaszolta —, én idegen vagyok itt.
— Nos, akkor tudd meg — hangzott a válasz —‚ hogy a mi királyunk meghalt négy nappal ezelőtt, és mivel nincsen gyermeke, nincsen trónörökösünk, aki követné őt a trónon. Ilyenkor, a hagyományaink szerint, három napig gyászolnunk kell, és a negyedik napon ki kell jönnünk az utcára, és fel kell repítenünk egy sólymot. Akinek a sólyom a fejére száll, azt koronázzuk meg királyunkká. Ekkor aztán levetjük a gyászruhát, majd hét nap és hét éjszakán át ünneplünk. Ma az emberek azért gyűltek egybe, hogy felrepítsék a sólymot.
Száád éppen így beszélgetett azzal az emberrel, amikor a tér másik végében a sólymot a levegőbe repítették. A sólyom pedig egyenest odarepült hozzájuk és Száád fejére szállt és ott is maradt. Hirtelen különös moraj támadt. Az emberek elkezdtek harsányan ujjongani, és üdvrivallgásokat hallattak. Majd szertartásosan és nagy tisztelettel néhány nemesember odajött Száádhoz és szertartásosan bekísérték őt a királyi palotába a legudvariasabb alázatosság közepette. Néhány méltóságteljes nagytekintélyű öregember az ország értékes koronáját Száád fejére helyezte. Ezt követően a legpompásabb szertartás közepette Száádot a trónjára ültették és kijelentették neki, hogy élete végéig hűségesen fogják szolgálni.
Most hagyjuk Száádot a székesfővárosában, hadd gyakorolja a hatalmat. Lássuk, mi történt ezalatt Száiddal, hogyan alakult a ő sorsa.
Ami Száidot illeti, csak ment, mendegélt, amíg hosszú út után India egyik legkáprázatosabb városába meg nem érkezett. Ez volt India legnagyobb, legpompásabb városai közül a nagyhírű Kalkutta. Kalkutta szép, de kissé félelmetes város volt. A főtéren csodálatos paloták álltak. Az egyik palota körül szep virágágyások voltak. De a palota bejárata előtt valóságos dombot raktak hamuból. A hamuban ott ücsörgött tizenkét jóvágású, jóravaló fiatalember, akik mintha csak gyászolnának, megállás nélkül hamut szórtak a fejükre, szétszaggatták drága ruhaanyagból készült viseletüket, jajgattak, és sírtak. A fejre szórt hamu a gyász és a megbánás jele. Száid odament az egyik fiatalemberhez. Megkérdezte:
— Urambátyám! Kinek az otthona ez a gyönyörű palota, és ti miért szórtok hamut a fejetekre? Ez bűnbánat talán, vagy gyász?
A fiatalember megszólalt perzsául:
— Kedves testvérem! Én is tudok perzsául, mert akárcsak te, én is iráni vagyok. A nevem Párviz, és Siráz városában születtem. A szüleim jómódúak. Ideküldtek engem Indiába, hogy sajátítsam el az indiai orvostudományt. Elég sok pénzt adott az apám, amiből szépen élhettem volna több évig, amíg el nem nyerem az itteni orvostudományi Medreszén — egyetemen — a Hákim, azaz tudós orvos és a Tábib, azaz szakosodott orvosi rangokat, és el nem nyerem oklevelemet. Az volt minden álmom, hogy gyógyítóként enyhitsem majd az emberek fájdalmát, ha betegek. Még egy évem volt hátra tanulmányaim befejeztéig, amikor kíváncsivá tett egy hír, amit hallottam. Ez lett a vesztem. Azt újságolták, hogy Kalkutta uralkodójának, a Maharadzsának a lánya, Delaram Maharáni Tanda Páni, akinek a neve annyit jelent: Nyugodtszívű, hideg vizet öntő úrasszony. Azt mesélték, hogy a hölgy, nevéhez híven, többször is férjhez ment érdekből, de amint egy-egy férjét teljesen kiforgatta a vagyonából, elvált tőle, és búcsúzóul rabszolgáival egy vödör hideg vizet öntetett a fejükre. Delaram Maharáni Tanda Páni hercegnőnek hetedhét országon át nincsen párja szépségben, kecsességen. De kacérságban, kapzsiságban és kegyetlenségben is párját ritkító. Most már, tapasztalataim következtében el tudom mondani, hogy a hercegnő kegyetlen.
Igen, az. Ha egy fiatalembernek megtetszik, feltételként szabja meg neki, hogy vegye őt feleségül egy éjszakára, az esküvői lakomára pedig fizessen száz aranytallért. Kalkutta egyik törvénye szerint létezik az egy napra szóló esküvő. Eszerint a házassági szerződés lejártával a felek elváltnak tekinthetők. Ahány napot és éjszakát csak bír anyagilag a hercegnő bármelyik férje, annyiszor ismét meg kell házasodnia vele, és annyiszor újra meg újra állnia kell az esküvői lakoma, illetve mulatság költségeit. Azaz mindennap újra meg újra fizetheti a száz aranyat. És amikor már elfogyott minden pénze, a hercegnő már nem köt vele további házassági szerződést, hanem elkergeti a palotából, miután a fejére öntetett a rabszolgáival egy vödör hideg vizet. Egyszóval, amikor Delaram Maharam Tanda Pam jól kiforgatott bennünket a vagyonunkból, végleg kitette a szűrünket palotájából. Saját jellemünk gyengesége miatt és a hercegnő számítós kegyetlensége következtében vezeklünk itt a hamuban, régebbi jó dolgunkat és gondatlanságunkat gyászolva. Meg aztán azt is, hogy imádni mertük azt a nőt, akiről jól tudtuk, hogy az ördögimádók szektájának főpapnője!
— Hát ezt meg hogyan érted? — kérdezte Száid.
— Elmondom neked mindazt, amit tudok — mondta a sirázi fiatalember Párviz, és így folytatta:
— A pogány bálványimádó hinduk vallása szerint Siva isten felesége, Párávti istennő, aki a szeretetnek, a tiszta szerelemek, a tiszta és szép művészeteknek, valamint az anyagi szeretetnek az istennője — mi azt mondanánk, az angyala — évezredekkel ezelőtt lejött az égből a Földre, egy földi asszony képében, hogy az embereket megtanítsa az ártatlan művészetek gyakorlására. De földi testet öltése után Párvátinak is, mint minden földi lénynek, lett egy árnyéka. Az árnyék levált, elszakadt gazdaasszonyától, amikor az visszaszállt az égbe. Ellentétben asszonyával, az árnyék sötét ördögasszony lett, a gonoszságnak, és a jólelkek megrontásának, az elkárhozásnak démonja. A szörnyű árnyéknak, a gonoszságnak és az élő lelkek halála szörnyű démonjának Káli Durga Ráni volt a neve, azaz a rombadöntés és a gyilkolás királynője. Első dolga az volt a hinduk szerint, hogy a világ addig egymás mellett békességben együttélő népeit összeugratta egymással, úgy, hogy kitörtek a háborúk világszerte. A háborúk kirobbantásának korát a hinduk elnevezték Káli Júgának, azaz Káli korszakának. Sajnos Indiában nemcsak a jó tulajdonságú isteneknek vannak hívei, hanem léteznek ördögimádók is, akik Káli Durgát imádják. Thugoknak nevezik őket. Ezek ahányszor csak tehetik, ártatlan embereket gyilkolnak, ezáltal mutatnak fel áldozatot Káli Durga főördögasszonynak. A Thugoknak vannak papjaik és papnőik. Jelenleg a főpapnőjük éppen Delaram Maharáni Tanda Páni hercegnő, aki nem estükben semmisíti meg áldozatait, hanem a lelküket gyilkolja meg, azáltal, hogy feleségül megy hozzájuk, amíg van pénzük, majd kidobja őket palotájából, amint koldusbotra jutottak. Ha elfogadsz egy jó tanácsot, kerüld el ezt a palotát, amilyen messzire csak teheted. Sose engedj Káli Durga Ráni démonasszony papnője csábításának.
De sajnos a sirázi Párviz be sem fejezte a mondókáját, Száid máris engedett a csábításnak!
— Én — gondolta magában —, akinek minden este ott a száz aranytallér a fejem alatt, igazán megengedhetem magamnak, hogy ezt a hercegnőt, akinek nincsen párja a szépség és a csábos báj terén, a pénzemért feleségül vegyem és meglátogassam akár minden este esküvői lakomavendégként. Mondjuk, ameddig én rá nem unok! Teszem azt akár egy héten át. Csak kíváncsi lennék rá, milyen is valójában. Mivel nem születtem elkényeztetett gazdag gyereknek, és mert biztos, hogy nem leszek belé halálosan szerelmes. Csak kíváncsi vagyok rá, milyen is ő közelről. Ez minden.
Megüzente hát Delaram Maharáni Tanda Páni hercegnőnek, hogy:
— Száid vagyok Iszfahánból, Irán egyik legszebb városából. Van rá pénzem, kérlek, legyél egy napra a feleségem, és engedd meg, hogy a vacsoravendéged legyek. Delaram Maharáni rabszolganői elvették a Száz aranyat és máris bekísérték Száidot a hercegnő pompás fogadószobájába.
A terem mennyezetét és falait mind tükörrel kirakott, stukkódíszítés ékesítette. Néhány perc elteltével a hercegnő megjelent. Négy rabszolganő óriási pávatoll legyezőkkel kísérte. Két zenélő udvarhölgy következett, lanttal a kezükben. Két másik zenészlány szitáron játszott. Két néger lány furulyázott. Udvari táncosnők következtek, lila, zöld, narancsszínű, égszínkék, fehér, fekete, arany és ezüstszínű ruhákban, csengettyűkkel a bokájukon. Forogtak és mozgatták a fejüket, a kezüket, nagyon kecses mozdulatokkal. Kontybaszedett hajukba gyönyörű nagyvirágokat tűztek.
Végül jött Kah Durga Ram démonasszony papja, aki összeadta egy napra a menyasszonyt és a vőlegényt. A házasság megkötése után a hercegnő összeütötte háromszor a kezét. Udvarhölgyek, szolgálólányok, szolgák és törpék egész hada hozta be arany és ezüst tálcákon a többfogásos királyi vacsorát. Ettek, ittak, táncoltak. Bekövetkezett az alvás ideje. Delaram Maharáni Tanda Páninak volt negyven rabszolgalánya, akik mind hozzá hasonlítottak. Igazi hasonmásai voltak. Magasságra, szépségre, teljesen azonosak voltak vele. Delaram országának törvényei lehetővé tették ugyan, hogy pusztán egy éjszakára legyen a felesége kérőinek, mindamellett, mivel a hamisság és az egyenetlenség ördögasszony papnője volt, amikor újdonsült férjeit a díszteremből átkísértette a belső szobákba, mindig egy hasonmást küldött maga helyett a hálószobába, majd hajnalban a rabszolganő kiosont a szobából és a hercegnő visszajött az egy napra szerződtetett házastársához. Száid ilyen módon negyven éjszakát töltött el a hercegnőnél, negyvenszer adta őket össze férj és feleségként Káli Durga démonasszony papja.
Reggelenként Száidnak is volt rejtegetni valója. Napkeltekor mindig diszkréten kivette saját feje alól a száz arannyal teli erszényt, majd úgy tett, mintha a zsebéből szedné elő a lakomapénzt, amit jól színlelt álszerénységgel nyújtott át az ördögi szépségű hercegnőnek.
Delaram Maharani Tanda Pani töprengem kezdett azon, vajon honnét hozza ez az ifjú mindezt a temérdek pénzt. Mivel nagyon szakavatott, művelt boszorkány volt, szöget ütött valami a fejében. Lassan rájött arra, hogy bizonyára Szaid az a halando ember, akinek alkalma volt megenni a Morge Száadatnak, a szerencse madarának, a gazdagság és jólét fácánjának a szívét és a máját. Ezzel a negyvenedik éjszakán még színesebbé tette a vacsorát, igen ritka csemegékkel és sokféle mámorító óborral. Amikor a óborok megtették hatásukat, Száid teljesen lerészegedett. Miután alaposan berúgatta Száidet, úgy, hogy az már mozdulni sem volt képes, a hercegnő először jó erősen oldalba, majd hasba rúgta a fiatalembert. Erre Száid kihányta a szerencse madarának, az aranyfácánnak szívét és máját. Ezután az ördögimádó hercegnő felszedte a madár zsigereit, lemosta és lenyelte azokat. Ezeket le lehetett nyelni, de csodálatos módon, nem lehetett megemészteni. Ezért gazdát is cserélhettek! Most nem küldött maga helyett rabszolganőt éjszakára Száid mellé, ő maga maradt ott vele.
Reggel, amikor Száid felébredt, hiába kereste az aranyat a feje alatt, semmit sem talált. Rájött arra, hogy miféle szerencsétlenség érte. Igyekezett a hercegnő felébredése előtt elhagyni a palotát. A palota istállójából visszaszerezte a tevéjét A teve nyerge alá rejtett régebben száz aranyat, arra az esetre, ha valami történne. úgyhogy nem vált egészen nincstelenné. Tevéjén csak vágtatott kifelé a palotából. Kint nem állt be a szomorkodó volt hódolók, férjek hadába, akik tovább szórták a hamut a fejükre. Száid útja Iránból Indiába két évig tartott, mivel hosszabb ideig tartózkodott egy-egy érdekes helyen, hogy tapasztalatot gyűjtsön, világot lásson.
Ő nem szórt hamut a fejére, amilyen gyorsan csak tudta, elhagyta Káli démonasszony városát, Kalkuttát, majd búcsút mondott egész Indiának, és csak vágtatott Irán felé, amilye gyorsan csak tudott. Teveháton a visszautat jóval gyorsabban végigjárta, mint az odautat. Hét hónap alatt már ott is volt. Meg sem állt, amíg el nem jutott szülővárosának, Iszfahánnak városkapujáig. Éppen készült átlépni a kapu küszöbét, amikor látta és hallotta, hogy három fiatalember hevesen verekszik. Odament hozzájuk, miután leszállt a tevéről, és megkérdezte:
— Mi a baj veletek, fiúk?
A legidősebb így szólt:
— Mi hárman testvérek vagyunk. Édesapánk több, mint hét éve, hogy meghalt. Legkisebb testvérem most lett felnőttkorú. Ezért csak most kerülhet sor apánk örökségének elosztására. Sok ingatlan, pénz és ékszer maradt utána, amin simán meg tudtunk osztozni, de az örökség három felbecsülhetetlen értékű tárgyán összeszólalkoztunk. A jó sors küldött téged ide, azért, hogy végre valahára megbékéltess bennünket egymással.
Száid megkérdezte:
— Kik vagytok ti, és ki volt az apátok?
— Mi Sámeorinak, az elhunyt ékszerész és zálogháztulajdonosnak vagyunk a fiai. Átál, Mátál és Kutulek.
Megkérdezte tőlük:
— Mi történt apátokkal?
Átál így válaszolt:
— Apánk hét és fél évvel ezelőtt meghívatta magát vacsorára bizonyos Piskás asszonyhoz, a rőzseszedegető feleségéhez, azért, hogy megehesse a háziak aranyfácánjának fejét, szívét és máját, mivel ezek varázserővel bírnak. De a rőzseszedegető két fia megette ezeket az aprólékokat. Apánk fel akarta metszeni késsel a gyerekek gyomrát, hogy kiszedje belőlük a fácán zsigereit, és megegye, de a két kölyök elszökött otthonról. Apánk erre olyan dühbe gurult, hogy a kést belevágta a gyerekek mostohaanyjának hasába. Az asszony sikoltozni kezdett. Üvöltésére odarohant tizenhárom szomszéd. Apánk úgy őrjöngött, hogy őket is meg akarta támadni. Erre a szomszédok, önvédelemből megölték őt. Mi anyánk gyámságát élveztük mostanáig, de ma lett legkisebb fivérünk, Kutulek tizenhat éves, azaz felnőtt. És itt az örökség legkérdésesebb része: Salamon király őszentségének szőnyege, bőrtarisznyája és szemöldökfestéke.
Száid megjegyezte:
— Na de kérem! Mindez nem ér annyit, hogy összemarakodjatok rajta!
Erre Tutulek, a legkisebb megszólalt:
— De igen! Csak te nem tudsz róla. Ezek felbecsülhetetlen értékűek, ugyanis varázserővel bírnak! A szőnyeg repülőszőnyeg. Csak fel kell ülnöd rá, és annyit kell mondanod: Ó szent Salamon király, vigyél engem ide meg ide… és a szőnyeg máris odavisz. Ami a bőrtarisznyát illeti, csak annyit kell mondanod: Ó szent Salamon király, kérlek, adjál ilyen, meg ilyen ételt, és máris megtalálod benne, amit kértél. A szemöldökfestékkel pedig ki kell húznod a szemöldöködet és azt kell mondanod: O szent Salamon király, tégy láthatatlanná, és abban a percbe eltűnsz a világ szeme elől. Ha pedig letörlöd, ismét láthatóvá válsz.
— Kitől kapta édesapátok ezt a három varázslatos tárgyat? — kérdezte Száid.
— Élt Iszfahánban egy nagyon jó orvos, akinek sikerült kigyógyítania halálos betegségéből a bukharai emírnek, Bukhara kormányzójának a lányát. Az emír birtokában voltak addig ezek a varázseszközök, aki hálából, miután pénzben kifizette az orvost, neki ajándékozta mindezt. Öregkorára az orvos házának összeomlott az egyik fala. Nem volt elég készpénze a fal megjavíttatásához. Így aztán uzsorakamatra pénzt kért kölcsön apánktól. De mivel az orvos túlságosan öreg volt, apám jelzálogként értékes tárgyletétet kért tőle a hitel fejében. Az orvos jelzálogként rábízta Salamon király három varázseszközét. Az orvosnak egy éven át kellett havonta törlesztenie a járandóságot kamatostól. Az utolsó havi részlet visszafizetése előtt az idős orvos meghalt. Így a három varázseszköz apámé lett.
Száid elgondolkodott a sors iróniáján, amiért pont ma kellett visszatérnie Iránba.
— Nincsenek véletlenek — gondolta, aztán így szólt:
— Értem, ugyanúgy, ahogyan a bukharai emír, az orvos és az édesapátok, egy kézben őrizték mind a három értékes tárgyat, most is egyetlen személy gondjára kell bízni ezeket. Ez a legfürgébb kell, hogy legyen, és a legügyesebbnek. Egyetértetek?
Egyetértettek.
— Nos, versengeni fogtok azért, hogy ki legyen e tárgyak őrzője. Mindezt lerakjátok a fö1dre. Én pedig elhajítok egy követ. Amikor háromig számoltam, ti odaszaladtok a kőhöz és idehozzátok. Aki előbb ér ide a kővel, az lesz a varázseszközök őrzője.
A három testvér egyetértett megint. Száid tudta. Míg Átál, Mátál és Kutulek odafutottak a kőhöz, Száid fogta a bőrtarisznyát és a szemöldökfestéket, rápattant a szőnyegre, és azt monda:
— Ó szent Salamon király! Vigyél engem Delaram Maharáni palotájába, Indiába, Kalkuttába.
A szőnyeg a levegőbe emelkedett, és csak repült, repült, míg célba nem érkezett. Sámeon fiainak már nem volt min marakodniuk. Így kibékültek egymással, és hazatértek otthonukba.
Száid a hercegnő palotájának egy erkélyén szállt le a szőnyegről. A szőnyeget rátekerte a bőrtarisznyára, az erkélyen egy nagy virágváza mögé rejtette, a szemöldökfestékkel kihúzta a szemöldökét, láthatatlanná vált és bement a palotába. Látta, hogy Delaram Maharáni Tanda Páril bemegy az ebédlőbe, ahol nagy tálakból merített a tányérjába fhiomabbnál Finomabb fűszeres étkeket. Száid leült a hercegnővel szemben, és amikor a hercegnő enni kezdett, a tányér másik oldalából Száid is evett. Delaram Maharáni hirtelen azt vette észre, hogy tányérja túloldalán gyorsan fogy el az étel, mintha egy láthatatlan lény enne belőle. Hirtelen azt érezte, hogy valami láthatatlan kéz hozzáér a kezéhez.
Ekkor meggyőződött róla, hogy van ott egy láthatatlan lény. Megijedt. Rémületében így szólt:
— Ó te! Aki rajtam kívül ebben a szobában tartózkodsz! Akár ember vagy, akar szellem, akár tündér vagy, akar dzsinn, nagyon kérlek, annak nevében, akit imádsz és a legjobban szeretsz, bújj elő a semmiből és bárki légy, mutasd meg nekem igazi arcodat, mert így láthatatlanul a frászt hozod rám. Mindjárt szívszélhűdést kapok a félelemtől.
Száid — akit ismét elbűvölt a hercegnő tökéletes szépsége, letörölte a szemöldökfestéket magáról és láthatóvá vált. A hercegnő, amint látta, hogy Száidról van szó, így nyilatkozott:
— Te vagy az, Száid lelkem? Te mindig ki tudsz találni valami újat a szórakoztatásomra. Úgy hiányoltalak! Amióta elmentél, nem is mentem férjhez újra senki máshoz. És nem is fogok soha többé. Most van elég pénzem, nincs is szükségem a többiekre. De te más vagy. Egészen más. Csak te kellesz nekem. Nélküled értelmét veszti az életem. Értelmetlen dolog volt itt hagynod engem. Magamra hagytál. Magányos lettem. Egyedül maradtam. Úgy hiányoltalak.
Egyszóval a hercegnő hízelgett és kacérkodott Száiddal, aki bedőlt neki. Elhitte neki, hogy igazat mond. A hercegnő szövege egymagában nem is lett volna elég meggyőző, de vonzereje, páratlan szépsége a józan ész érveit egyszerűen lesöpörte az asztalról. Elhitte, hogy Delaram Maharáni Tanda Páni csakugyan szerelmes belé.
Delaram hamis szerelmi vallomásai közepette megkérdezte:
— Száid! Te hogyan jöttél most el hozzám? Lóháton, teveháton, vagy elefántháton?
Szaid, aki mint lattuk, egyébként elég okos volt ahhoz, hogy túljárjon Atal, Mátál és Kutulek eszén, most elérzékenyültségében egyszerű emberré vált, és mindent elmesélt a repülőszőnyegről, a bőrtarisznyáról és a szemöldökfestékről.
Néhány napig a hercegnő úgy tett, mintha ezek a varázseszközök nem is érdekelnék. Aztán így szólt Száidnak, akihez ismét feleségül ment:
— Száid, régóta vágyom egy kirándulásra a Qaf hegyen. Köztudott, hogy az egyszerű halandók utazási eszközei nem elegendőek ahhoz, hogy a Kaukázus hegyláncának mesés csúcsára feljusson az ember. Oda csak varázslatos utazási eszközökkel lehet ékezni. Jó, hogy általad hozzájutottunk a repülőszőnyeghez. Gyere, mindketten foglaljunk helyet szent Salamon király szőnyegén, vigyük magunkkal a bőrtarisznyát és barangoljuk be szép alaposan a Qaf hegyet, majd szépen térjünk vissza kalkuttai palotámba.
Száid egyetértett:
— Miért is ne? Menjünk hát.
Azzal mentek is, helyet foglaltak a szőnyegen. Percek alatt ott voltak a Qaf hegy tetején. Ott gyönyörű forrást láttak. A forrás vize kis tavacskába csörgedezett. A vízben lótuszvirág. A tó körül a természet minden szépségével tündökölt. Delaram Halaráni így nyilatkozott:
— Ez gyönyörű szép! Hálás vagyok neked, amiért idehoztál. Ha már egyszer itt vagyunk, kár lenne, ha nem mártóznánk meg a tó kristálytiszta vizében. Gyere szépen, vessük le ruháinkat és fürödjünk meg meztelenül a tó csodálatos vizében.
Száid megjegyezte, hogy ez jó ötlet.
— Tudod mit? — mondta Delaram Maharáni Tanda Páni, te menj bele elsőnek. Én majd követlek. Légy te az első, mivel szeretném látni izmos testedet a vízben!
Száid levetkőzött anyaszült meztelenre, és bement a tó közepébe. Delaram Maharáni Tanda Páni pedig fogta a szemöldökfestéket, a bőrtarisznyát és felült a repulőszőnyegre, majd kimondta a varazsigét:
— Ó szent Salamon király! Vigyél engem saját indiai palotámba.
Száid kissé megkésve bár, de észrevette, hogy ismét átejtették. Alig jutott el a tó partjára, Delaramot a repülőszőnyeg már haza is szállította kalkuttai palotája erkélyére.
Szegény Száid! Kimászott a tó vizéből, felöltözött, lejött a hegyről. A tengerparton találta magát. Sehol sem látott senkit. Ott állt a végtelen nagy tenger és a hatalmas hegy között. Hogyan is tudnék én innen kijutni ismét az emberlakta területekre? Látott egy Szép nagy fát. Lefeküdt hát, gondolta alszik egyet, majd csak támad valami jó ötlete. Nem aludt még el egészen, amikor azt hallotta, félig az álom, félig az ébrenlét állapotában, hogy két galamb beszélget emberi nyelven, a fa ágán. Igy szólt az egyik:
— Nővérem!
Mire a másik:
— Igen húgom?
— Ismered ezt a fiatalembert, aki itt alszik a fa alatt?
— Nem — válaszolta amaz.
— Ez ugyanaz a Száid, Száádnak az ikertestvére, akit Delaram Maharáni Tanda Páni ismét jól becsapott, átejtett, átrázott, felültetett. Amije csak volt, attól most másodszorra is megfosztotta. Mist‚ ilyen keserű a sorsa, mivel nincs semmi kiútja, semmi menekvése. De ha magával vinne egy keveset ennek a fának az ágából, kis pálcát, kis botot, a fa kérgéből, héjából, aztán meg a leveléből, sok mindenre képessé válna! Ez itt az élet fája. Aki a fa kérgét, héját hozzadörzsöli a saját lábához, az képes lesz általhaladni a tenger vizen anélkül, hogy elmerülne benne. A fa ágából tört bottal, pálcával ha megütsz valakit, az nyomban szamárrá változik. Ha ismét megsuhintod vele, ismét ember lesz.
— A fa levele pedig a vak szem és a süket fül leghatékonyabb orvossága.
— Csak bedörzsölöd vele és vak lát, a süket pedig hall.
Száid nagyon megörült. Felkelt, szedett egy keveset a fa kérgéből, leveléből, és tört egy keveset a fa ágából. Bedörzsölte a lábát a fa kérgével. És valóban képes volt járni a tenger vizén. Által is haladt néhány tengeren, meg óceánon, és földre lépett egy szép nagyvárosban. Látta, a város lakói nagyon izgatottan beszélnek egymással valami rendkívüli eseményről. Odament hozzájuk, megkérdezte tőlük:
— Mi az, ami bánt titeket?
Igy válaszoltak:
— Országunk királyának a lánya néhány napja teljesen megsüketült, és majd belehal bánatába. A király pedig, akinek ez az egyetlen gyereke, látja, hogy a lány bánatában éjjel-nappal csak zokog. Odahívatta országunk legjobb orvosait, de mindhiába. Egyik sem tudott segíteni a hercegnőn.
Száid e szavak hallatán egyenest a királyi vár felé iramodott. jelentkezett a királynál azzal, hogy:
— Felséges királyom! Lányodat én meggyógyítom!
— Ha sikerül meggyógyítanod — mondta az uralkodó — hálám jeléül hozzád adom őt feleségül!
— Száid bedörzsölte a lány mindkét fülét az életfa levelével. A lány menten meggyógyult. Ismét hallott mindent. A király nagyon megörült. Megparancso1ta, díszítsék fel a várost és a palotát tükrökkel, lampionokkal, virágfüzérekkel. Hét éjszakán és hét napon át tartott a menyegzői ünnepség. Amikor a király lánya kezét Száidéba tette, kijelentette:
—Száid, mától te vagy az én trónörökösöm.
Száid néhány nappal később engedélyt kért a királytól, hogy elmehessen Indiába, egy régi adósság lerovására. A király hozzájárult. Adott neki jó sok pénzt, azt hitte, anyagi jellegű adósságról van szó.
Száid megköszönte, amit adtak neki, nem szólt semmit valós gondjairól. Másnap kiment a tengerpartra. Ismét bedörzsölte lábát a fa kérgével, és átment a tengeren Indiába. Vitte magával az életfa ágából készített pálcát is. Amikor odajutott Delaram Maharáni Tanda Páni palotájához, be akart menni a főkapun. A portás útját akarta állni. Száid elővette az életfapálcát és rásuhintott vele a palotaőr hátára. A portás azon nyomban szamárrá változott. Száid most már akadálytalanul felmehetett a lépcsőn, egyenest Delaram Maharáni Tanda Páni szobájába.
Amint a hölgy megpillantotta Száidot, sértetten szólt hozzá:
— Te rosszmodorú senkiházi! Hogyan merészelsz engedély nélkül bemerészkedni a szobámba?
Azt válaszolta Száid:
— Jöttem, hogy úgy bánhassak veled, mint a szemárral, aki csak arra való, hogy lovagoljanak rajta és terhet cipeljen!
A hölgy hívta a rabszolganőit azzal, hogy:
— Dobjátok ki ezt a betolakodót!
A rabszolganők elözönlötték a szobát. Száid szépen megcsapta a botjával Delarani Maharáni Tanda Pánit, és a negyven rabszolgaiányt. Menten mind szamarra valtoztak. Elkezdtek óbégatni és iázni. És bárki a palota népéből odajött, hogy lássa, mit történt, kapott egyet a pálcával a hátára, és azon nyomban ő is szamárrá vált.
Száid a negyven rabszolgalányt és a palota összes többi személyzetét, akiket szamárrá változtatott, az úrnőjükkel együtt befogta arra, hogy téglákat cipeljenek a hátukon a város egyik végéből a másikba. Ezt követően a szamarakat mind szélnek eresztette, szerteszét az utcákon, egy kivételével. Az pedig az űrnő volt, akit visszavitt a palotába, és akinek megmondta: ha most megmutatod nekem, hová rejtetted a repülő szőnyeget, a bőrtarisznyát és a szemöldökfestéket, megkegyelmezek neked, és visszaváltoztatlak szép hercegnővé. Ha nem, örökre szamár maradsz. A szamár bólintott, hogy megértette, amit Száid mondott neki. Majd megmutatta Száidnak, melyik szekrénybe dugta a varázseszközöket. Száid kivette ezeket, átvitte olyan helyre a palotán kívül, amiről a szamárrá változtatott úrnő nem tudott. Nem is tudhatott, mert arra az időre bezárta a szamarat a hálószobába. Dolga végeztekor megcsapta a ismét a szamarat a pálcájával, az pedig visszaváltozott nagyasszonnyá.
Közben Száid felhozott a palota pincéjéből az óborból amivel Delaram Maharáni őt úgy leitatta, hogy eszméletét vesztette. Megmondta a Maharániriak, hogy ha nem iszik meg három kupával az óborból, akkor visszaváltoztatja őt szamárrá. A Maharáni rémülten megitta a három kupa óbort, és jól berúgott tőle. Száid ekkor jól oldalba és hasba vágta őt, mire Maharáni kihányta a szerencse madarának, a Morge Száadátnak a szívét és a máját. Száid ekkor tiszta vízzel megmosta, majd lenyelte a fácán zsigereit. Ezt követően elment Szent Salamon király varázskellékeiért, felült a szőnyegre, és hazarepült vele hazájába, Iránba, azon belül is szülővárosába, Iszfahánba. Majd bement szülőházába. Ott látta édesapját, amint ül szomorúan a szobában. Apja elmondta, hogy amikor hazatért zarándokútjáról, a szomszédok elmesélték neki mindazt, ami történt. Gyermekei elveszítése miatt annyira búslakodott, hogy a sok sírás következtében megvakult.
Száid bedörzsölte édesapja szemét az Életfa levelével, és az öregember ismét visszanyerte szeme világát. Az apa megáldotta fiát, aki elmesélte neki, mi minden történt vele. Ezt követően apjával együtt Száid felült a repülőszőnyegre és elmentek Száid felesége országába. Miután ott vendégül látták őket, Száid azt javasolta, hogy felesége is kísérje el őt és apját ikertestvére, Száád országába. Száád többször is üzent Száidnak levélben, hogy ő melyik országnak a királya. De Száidnak csupán most volt alkalma elolvasni testvére leveleit.
Száád bölcs és igazságos uralkodója lett annak az országnak, amelyiknek népe őt, szerencséjének köszönhetően, királlyá választotta. Nagyon megörült, amikor látta, hogy leszáll palotája kertjében a repülő varázsszőnyegről édesapja, ikertestvére, és annak magasrangú felsége. Negyvennapos ünneplés közepette látta őket vendégül. A fiúk elmesélték egymásnak kalandjaikat és felemelkedésük történetét. Száád is egy helybeli lányt vett feleségül, ő volt a háziasszonyuk.
Ettől fogva édesapjuk évente öt hónapot töltött az egyik, ötöt a másik fia birodalmában. De minden évben, tavaszkor, az iráni újévnek, a Novrúznak ünneplésére szülővárosukba látogattak, a csodaszép Iszfahánba.
Minden igazságos fordulatot vesz ebben a mesében. Reméljük, velünk is ez történik majd a való életben.